Csalódás, de ki kiben?

2010 július 20. | Szerző: Tina és Bella |

Tehát kedves Lacimmal rengeteget beszélgettünk. Ennek
ellenére nem sok mindent tudtam meg róla. Illetve csak egy valamit: Mivel most
végzett a főiskolával, így hazaköltözött a szüleihez. Másfél órás beszélgetés
alatt nem volt képes másról beszélni, csak arról, hogy őneki mennyire fog
hiányozni a koli és a haverok. Én nagyon empatikus vagyok, de néha már a
hajamat téptem.  Az ő nyafogása egy hét
éves kislány szintjén állt. Még ő érezte sértve magát, ha próbáltam lelket lehelni
belé, hogy ettől még nem dől össze a világ, a kolin kívül is van élet. Szerinte
én nem értem meg őt, és nem tudom átérezni, hogy ez mekkora szörnyűség. Ezt a
nyafit nem bírtam tovább, egyéb teendőimre hivatkozva leléptem, illetve rejtve
folytattam a beszélgetést a barátnőimmel. Pár óra múlva, ismét tele energiával,
úgy gondoltam, újra készen állok egy beszélgetésre vele. A téma azonos volt:
milyen rossz neki, ott kellett hagyni a kolit, és egyébként is, mit kezdjen ő
most magával. Persze megint úgy érezte, hogy én nem vagyok elég megértő vele,
de ez még mind semmi. Mesélt nekem az utolsó ott töltött éjszakájáról, arról a
bizonyos fergeteges buliról és egy lányról. Akivel évek óta ismerik egymást, a
lánynak komoly kapcsolata van, de mégis milyen jó volt vele nézni a Balaton
parti napfelkeltét. Úgy mesélte, mintha féltékennyé akarna tenni. Na persze nem
sikerült, mert minél jobban megismertem, annál erősebb volt bennem az érzés,
hogy nem ő az aki nekem kell. Minden esetre próbáltam a lehető legkedvesebb
lenni, ő nagyon találkozni akart velem. Ez után az este után pár napig nem
beszéltünk, ennek az az egyetlen oka, hogy nagyon elfoglalt voltam. Mikor újra
beszéltünk, a hiszti tovább folyt, de már nem a koli miatt, hanem azért, mert
úgy érezte nem fordítok rá elég erőt, figyelmet. Idegesítő volt, néha
követelőző is. Közölte, hogy ő az elején teljesen másnak gondolt, nem akar
velem egy helyben topogni.

Mikor mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem tudom a
napjaimat a gép előtt tölteni, és nem is akarom, még neki állt feljebb, hogy ő
sem a gép előtt tölti, próbál élni, elmászkál erre-arra. A végén már rendesen
összevesztünk, próbálta rám hárítani a felelősséget, bűntudatot akart
ébreszteni bennem. Közölte, hogy ő az elején teljesen másnak gondolt.

 Az utolsó üzenete a
következő volt:

15:03:26  jó értem ne huzzuk tovább…

15:03:51  szia

15:03:58 elhagyta a
szobát.

Ezzel bezárta a csevegőt, nekem pedig
muszáj volt könnyes búcsút vennem tőle. A szívem szakadt meg, éjjel telebőgtem
a kispárnámat is. Viccet félretéve, valahol örülök, hogy megszabadultam tőle:) Az
első üzenetek alapján sokkal jobb kép alakult ki bennem róla, mára viszont…

Azóta látom, hogy órákat egyhuzamban fenn
van azon a bizonyos társkeresőn, pedig ő „nem gép előtt éli az életét”…

Tina