Hölgyeim, bár régóta nem jelentkeztünk a blogon, azért
mégsem voltam teljesen tétlen. Olyannyira nem, hogy máris be tudok számolni egy
számomra szimpatikus sráccal való randimról. Ez a fiú az online beszélgetéseink
során igen kedvesnek, figyelmesnek, szerethetőnek bizonyult, így pár napos
„ismeretség” után én ajánlottam fel, hogy személyesen találkozzunk. A
találkozót szinte azonnal megejtettünk, szerencsére szép idő volt, így a város
utcáin sétálgattunk, fagyiztunk. A srác bár nem volt egy Adonisz, sokkal
elszomorítóbb volt, hogy gyakorlatilag a kommunikációnk egyoldalú volt. Már az
elején közölte velem, hogy ő nem jó a beszédben, sokkal inkább a hallgatásban
jeleskedik. Jó, jó, gondoltam magamban, hát nem kell mindenkinek olyan kitűnő
verbális képességekkel rendelkeznie, na de ennyire?! Tulajdonképpen csak én
beszéltem, ha néha mondott valamit (mert azért ez is előfordult, csak nagyon
ritkán), akkor sem értettem, mert nemcsak hogy nem kommunikatív, de szinte az
összes ismert beszédhiba megtalálható nála. Annak ellenére, hogy beszélgetni
nem igazán tudtunk, egyértelművé vált, hogy nagyon nem illünk össze. Ő egy
nagyon magányos ember, aki szerelemre vágyik, ebben egyet értünk, de minden
másban különbözünk.
Minden esetre a randi során felvetődött bennem néhány igen
fontos, és komoly kérdés. A srácról tudni kell, hogy diplomázott, de még tanul,
méghozzá informatikát, ebből következik, hogy legkedveltebb, és szinte egyetlen
tevékenysége a számítógép, ezen belül a játékok. Elmesélte nekem, hogy
diplomamunkáját is ebben a témában folytatta, pontosabban az ilyen játékok
közösségi és szociális szerepét vizsgálta. Természetesen az ő nézőpontjából
ezeknek csak pozitív hatása van. Új közösségeket hoz létre, az embereket
összeköti stb. De vajon miért van mégis az a gyakorlatban, hogy akik ennyire
túlzásba viszik a világháló használatát, azok sokkal nehezebben alakítanak ki
valódi kapcsolatokat, sőt, sokszor előidéznek egyéb lemaradásokat is, például a
kommunikációs képesség leépülését, beszédhibák kialakulását? Miért fordul elő,
hogy egy srác, aki a számítógépes játékok rabjává vált, nem tud kapcsolatokat
kialakítani a valóságban, és itt nem csak a párkapcsolatra gondolok, hanem
elsősorban baráti összeköttetésekre.
A legelkeserítőbb az egészben mégis az volt, hogy a többi
pasival, akiket megismertem, még akkor sem randiztam volna, ha fizetnek érte.
Mostanában igen könnyen megtaláltak a mazochista hajlamúak. Az egyik pasi azért
fizetett volna, ha táncolok az arcán. Részletesen elmagyarázta, hogyan is
képzeli el a dolgot: „ráállsz az arcomra az egyik lábaddal, majd a másikkal,
olyan cipőbe, meg ruhába, amit az utcán is hordasz, és úgy kellene riszálnod
magad”, de amellett, hogy ez már durván szadista megnyilvánulás, gyanítom, hogy
nálam ez már akrobatikus mozdulatnak minősül. A másik érdekes eset, amikor a
pasi arra akart rávenni, hogy rendszeresen üssem le. Itt feltettem magamban a
kérdést, hogy vajon az exeim miért nem kértek ilyenekre sosem, pedig
egyik-egyiknek kérés nélkül is teljesítettem volna…
by Tina